Kicsit mélyebbről: Ask.fm + egy kis ez meg az

(Akit nem érdekel az Ask.Fm-es pályafutásom-kritikám, az tekerjen lejjebb, ott lesz egy kis saját lélekrajz még.Köszi!-)

Bizonyára sokatok (de főleg a követőim) észrevehették, hogy idestova két hete eltűntem Ask.Fmről. Mivel jobbára egyes ismeretlenek az ismerőseim bombázzák, hol vagyok, szeretnék tiszta vizet (de inkább legyen bor) önteni abba a pohárba.

Elöször is nézzük magát az oldal lényegét: Kérdeznek- válaszolsz, jobban megismerhetővé válsz. Egy idő alapján kettéválik a közeg, akár az ókori Rómában- lesz egy plebejus rész ( köznép- szabadok) illetve a patriciús réteg ( hatalmon lévő gazdagok). Ezenkívül még van az a réteg, aki nem gondolkodik, tipikus sablontinédzser, és az aki gondolkodó ember, de mindegy a természete az illetőnek, hiszen társadalmi elven működik a besorolás.
Gazdag gazdaggal kezd, és lájkokban van mérve valakinek a hatalma. Régen földbirtokok, ma lájkok. Ha egy viszonylag új ember kerül bele ebbe az aranyketrecbe, nehezebb indulnia, hiszen már a legtöbb ottani ember mély ismertségeket alakít ki másokkal, és a másik inkább kiközösitődik. Ha valamire kevés a lájk, valamit rosszul csinál, kezdődik a depi. Önértékelési gondok gyökere is lehet az oldal. (Szerencsére én nem ide tartozok már, de volt alkalmam egy kis felmérést készíteni a helyzetről.)
Képzeljük el úgy, mint egy szerepjátékot: Egy harcos indul level 1-ről egy fakarddal a kezében, hogy feltörjön, a tapasztalati pontok meg a lájkok. Próbálja törni magát,és elindul egy újabb lavina a sikere érdekében: Körkérdések

Úgy ám, mert ilyen is van. A lájkkuncsorgás egy burkoltabb, inteligensebb formája. (tisztelet a kivételnek, aki néha-néha kérdez, vagy a kiváncsiság hajtja csak ^^) Itt az egyén bekövet egy-két embert, próbálkozik pár körkédéssel, majd ha az illető válaszol az adatlapján, a válaszadó követettjei is láthatják ki kérdezte, és így egy nagyobb réteghez képes eljutni. Lehet szépíteni, de én őszinte vagyok, és úgy gondolom 80% úgy leszarja a válasz tartalmát, csak szeretne valaki lenni.

Valaki, hiszen hierarchia működik az oldalon.Mások körkérdésekkel akarnak közéjük tartozni, még mások pedig megfelelni szeretnének. (Pár ismerősömre rászóltam, hogy ez nem ő, szerencsére vette lapot, csak az ember nehezen veszi észre magában :) )  Jellemző itt, a borús meglátások, 0 humorfaktorral, és szinte a halálról szól minden gondolat, mások írásait letörli, csak az értelmesek maradnak ott, hogy a burkoltabb réteg csak ezt lássa. A gond az, hogy ettől ez még nem ő, hanem valaki más.Tehát az Ask.Fm kitűnő társadalomkritika is, hiszen úgy működik, mint a való élet, csak virtuális térben. (Mások környezetétől megváltozik az ember, pénztől -lájkoktól- elborult az ember agya, más lesz, stb. ) Akinek sajnos nincs kiforrott énképe, és az oldalon tölti az egész napot, az bizony könnyen manipulálhatóvá válik tudat alatt, hiszen működni fog a megfelelési kényszer benne, felvesz egy más stílust, aki nem is ő.Még egy részre ki akartam térni: Anonimitás

Bezony ám, lehet névtelenül is kérdezni, mekkora Mókamikiség, nem? Nem. Az ötlete a kedves letteknek az lett volna, hogy névtelenül lehessen olyat kérdezni, amit élőbe nem mernénk, vagy névvel. Az ötlet jó, a kivitelezés kevésbé, hiszen az oldalnak van egy hatalmas gyengepontja mindezek mellett: Facebook kapcsolatromboló (erről majd talán írok is egy posztot a kapcsolatjövőben) De addig az Ask rátesz két lapáttal, miközben még 20 kg tehénszart hozzávág az emberhez.Tudniillik az ember publikusan mindent leírhat magáról, semmi távolságot nem tartva, és ezt mindenki látja, ami azt eredményezi, hogy megszűnik a magánszféra, ami fontos lenne egy ember életében. Egyes névtelenek pedig az önkép megalázása mellett jól értenek a szarkavaráshoz is, ami a kapcsolatok meglazulásához is vezet, veszekedésekhez, mert az ember annyira függ más véleményétől. Ami szerintem nem egészséges, de nem egyszer lettem én áldozat, hogy "má' mé nem védtél meg, beszóltak". Szerintem hülyeség ekkora feltűnést tanúsítani, vannak dolgok, amik nem tartoznak a nyílvánosságra. Viszont egyre jobban tapasztalom, hogy a korlátok egybeolvadnak már a térrel, én is ilyen voltam x éve, de már ebben is változtam hál'istennek.)

Ezek mind kistényezők, és mégsem ezek miatt léptem le. Szeretnétek tudni, miért?  Ami nálam nagytényezős volt, az két dolog:

I: Monotonitás. Körkérdések körkérdések hátán, nem tudtam tartani a tempót, és már felgyülemlett 720 megválaszolatlan kérdésem. Körkérdések legtöbbször ugyanazok, másképp megfogalmazva, és nem éreztem úgy, hogy tudnék magamból újat mutatni. Első sorban szerintem az Ask.Fm lényege a kérdéseken keresztüli ismerkedés lenne, de ha tömeghez szórunk egy kenyérmorzsát, ami minket nem izgat, mert nálunk a kenyér, veszett fejsze nyele az egész; hiszen jobbára már a válaszaimat ismételném, vagy a világnézeteim.

II: Depresszívség, elvontság, feketeség. Mivel a legtöbb ember borús meglátásokkal rendelkezik, és a másik ember ott tölti ideje nagy részét, valamilyen szinten lehúzza őt is.Ilyenkor az embernek még rosszabb kedve lesz, és még jobban úgy érzi, hogy ebből nehéz kilábalni, hiszen az élet szar. Én úgy gondolom, sok ember tényleg a csatornába való, de vannak még értékes emberek, és nem a világ szar, csak az emberek teszik azzá. nem minden ember tucat, inkább azt mondanám, hogy a két réteg között egyre nagyobb távolság húzodik meg, mint a régebbi generációkban. Én pedig amúgyis sokat segítettem már pár embernek vagy ott, vagy e-mailen, de úgy gondolom az Ask nem az én Askom, igyekszem pozítivan élni, és másokat is kicsit kiemelni, jobb irányba terelni, és sajnos időm sincs annyi, imádok mindenfelé menni, császkálni, kirándulni, vagy fesztiválokra barangolni, arról nem is beszélve, hogy a régebbi bejegyzésemben említett Antóniáék is szoknak ide-oda hívni.

Persze jó dolgok is történtek Ask pályafutásom alatt: Nagyon jó barátokat sikerült szereznem, pedig sosem úgy indítottam neki, viszont fontos megemlítenem sokuk inkább csak az "Újdonság varázsa" időszak alatt kerestek, vagy lelki szemetes zsákként funkcionálva, de ez nagyon sokszor így van, és így is volt az éveim előrehaladtával. Maradtak viszont jószerivel is, szinte az első ember Lili volt, és ő a mai napig meg is maradt mellettem ( más embernél meg egy szép láv sztori is kialakult, aki barátként indult, és én vagyok a köcsög, mert finoman elutasítottam, de nem hasonlítottunk semmiben, és mindig megszakadt a beszélgetés valamiért, tehát az későbbiekben is csak rosszabb lenne)  De hálás vagyok minden embernek, akiket megismertem, és kisebb-nagyobb beszélgetéseket lefolytattunk. Köszönöm mindenkinek :3

Közben a vizsgákon túl vagyok, tele vagyok ambicióval, tervekkel, és szépen haladok előre. amik fontos jegyek, azok ugyancsak jók lettek (német 4, magyar 4 - bár múlt évben 5 volt, no sebaj, jövőre jobban belehúzok ponthatárok miatt-). Arra is rájöttem, hogy az embernek néha van szüksége egyedüllétre, de ha egyedül van hosszú ideig, tulajdonképp az taszítja a depressziós, lélekrágta útra, mert nem tudja kivel megbeszélni a dolgait, és ezt felismertem. Nem lehet egy életet egyedül leélni, minden kapcsolat arról szól, hogy a másikkal örömöm-bánatom megosszam, közös dolgok, élmények, hiszen az embert ezek a pozitiv élmények, boldogságok kiölik a régit, a rosszat, a múltat. Csak az ember szeret mindig a szaron rágódni, jó hamar elfelejtődik, pedig szerintem ez elég rossz hozzáállás c:

Rólam pedig pár szóban még: Még júniusban megyek pestre szerintem Tomiékkal találkozni, szeptemberben Lizi hazajön, azért megnézem őt is, minden rendben-e vele, akár 1 napra, decemberben pedig megyek egy naaaaaaaaaaaaaaaaaaagy teltházas Ákooooos arénakoncertre Pesten :) Amit még fontos megemlítenem, volt alkalmam Ákosékkal beszélgetni. Sokan azt mondják mennyire beképzelt, nagyképű, de nyomát se láttam. Mónika a kereskedelemmel kapcsolatos emberke ráadásul felajánlotta nekem egy régebbi verseskönyvet, amit sehol sem forgalmaznak, ráadásul nagyon áron alul, mert éppen meséltem a versekről-versemről.

Szóval, egyelőre ennyi. Jó nyarat mindenkinek, és ne depizzen senki :-)
Yuki

Suttognak a fák

Ugyanaz az út. Teljesen egyenes, a fák körülvesznek, jobb oldalamon a csörgedező patakkal. Csend van. Miközben monoton lépteimmel, mindig ezt az utat taposom majdnem minden nap, szembe jön velem egy lány, biciklivel, munkából hazafelé. Beszélgetünk. Sokat nem tudok, sietnem kell.

Ez annyira megszokott volt. Aztán ezek a találkozások elévültek, az a lány elköltözött. A találkozások még jobban megritkultak, és az a lány ugyancsak elköltözött, valahova máshová, valahol másokkal, nagyon messze; egy pocaklakóval. Senki sem látta ezeket a délutáni rövid beszélgetéseket akkor, talán csak a fák emlékezhetnek egy-egy nevetésre, vagy ölelésre. De a fák nem tudnak beszélni. A fák.. csak suttognak...

És ettől az új úttól megváltozott. Nem tudom miért, de ezek az elmúlt évek mind arról szóltak, hogy az emberek akiket megszerettem, először eltűnnek az életemből, utána megváltoznak gyökeresen, és ami belőlük marad az a nagybetűs emlék. Úgy emlék, hogy keresném én a régi nevetéseket, beszélgetéseket bennük, csak éppen nem találom. Én is változtam, persze, aláírom, de nem tartom a változásomat ennyire drasztikusnak.

Valahogy a karma mindig jól pofán röhög, esetenként hozzám b@sz még két téglát. Barátság, szerelem, testvériség, szeretet, más fajta kapcsolat...Tök mindegy. A lényeg az, hogy miután felkelek teljes erőmből, valaki hozzám kerül közel, hiába szorítanám erősen, a drágalátos Karma kihúzza, majd egy pofonnal újra a földre roggyaszt.

Kicsit melankólikus bejegyzés ez, de tükrözi a jelenlegi belső világom. Unom, hogy valaki folyamatosan szórakozik velem, és abban leli örömét, hányszor is esek a földre. De nem vicces.
Most az egyszer örülnék, ha befejeződne már.
Ha meg nem, hát nem csak a fák fognak suttogni, hanem a tenger is.

Csendetlen csend

Ezerféle lehet a nap, az éj, a csend, a zaj, az élet, a halál. Leírhatatlan, néhol talán érthetetlen, noha pedig mindenkivel közös érzések ezek, hiába "nem mondod el senkinek", hiszen mindenki tudja: Az összes dalt megírták, az összes verset megköltötték, az összes regényt lejegyzetelték. Ezeken át kommunikálunk egymással. Minden élettragédia a föld alatt hever, kész...kész. Érzed, néha a világ megérett a pusztulásra, hangos robajokkal, mély ordításokkal, a láncok zörgésével. De nem hallanak.

És csak csend van.

Hallasz Papa? Te is csendben vagy.

Blog Patch 2.0 ; Pest..újratöltve

Nagyon hamar visszatértem az én kis léleknaplómhoz. Tulajdonképp ráébresztett ez a hét arra, hogy a blogot lehet másképp is  írni, nem feltétlen arról szól, hogy kiírom a fél életem a nagyközönség számára, publikálva. Talán ez lesz az első és utolsó, régi stílusú bejegyzésem, viszont ebben a bejegyzésben sem kíméllek senkit. Nem másnak a lelkivilágát nézem, hanem az én szemszögem, ha nem tetszik, lépjetek ki. Az új blog (még szerkesztés alatt!) is ezt tükrözi.

Egyre jobban úgy érzem, hogy utazásról utazásra teljesedik ki bennem a boldogság, és szerintem ez a hét eljutatott a tetőponthoz az elmúlt évek alatt.

Kincsőékkel kezdődött minden, többen voltunk, jól éreztem magam. Úgy gondoltam, jó volt.
Emese..nála is jobban éreztem magam, mint anno Kincsőéknél, jó volt, elnevettünk, de időközben sok negatív dolog történt, indoktalan veszekedések- főleg az ő részéről. Tudom, én is ilyen voltam anno, de sokszor nem tudok mit kezdeni a helyzettel, és ezek a helyzetek lélekpecsétek- megbélyegzik az embert.
És ez a hét; Eliza,Lizzencs..Istenem, 7 éve ismerem, néha kisebb-nagyobb megszakításokkal, de ez a hét volt a tetőpont mind utazásokkal kapcsolatosan, mint emberileg.Itt voltam a legboldogabb, itt volt az, hogy 1 perc csend sem volt, és itt volt az, hogy úgy éreztem, mintha megérkeztem volna valahová, amiben semmi sem volt idegen. Visszaútnál pedig már a készülödésnél mart valami belső démon, szomorúság az úttól..Lehet máskor is jelen volt, de nem ennyire! Ebben teljes egészében biztos vagyok.Így éltem meg.

Itt sem fogok részletről részletre regényeket írni. Terror háza jó volt, bár a GPS az oktogonnál eléggé szeretett szórakozni velem, ami azt eredményezte, hogy 40 percig futkostam körbe-körbe, mint egy mérgezett egér. Késésbe is voltam, fél kettő körül tértem ki. (Megjegyzem a Terror házában szerintem 1 nap is rettentő kevés, csak vázlatosan néztem ott a dolgokat)

Kerülgettem Pestet össze-vissza, de azért a délután felé, a Blaha környékén, a nagy Sparnál azért megtaláltam. Vettünk Sushihoz valót, a fű szagú olga-algát, chipset, vodkát, nutellát,vodkához narancsot, minden mindent. Nem gasztronómiai írásokat fogok most írni, úgyhogy annyit jegyzetelek, hogy jó lett, imádtam a palacsintát, és imádtam a sushit. (Életemben most ettem elöször ^^)

Tudjátok, elgondolkodtam már az első napon...Sok ember panaszkodott már, hogy ilyen meg olyan szar az élete.. magány, azért lett ilyen, etc, holott elég pitiáner dolgokról beszélünk..De mit mondjon az, aki egyedül él, egyedül kapaszkodott meg, egyedül küzd, mert ebben az életben mindenért küzdött, és neki még olyan szülői háttere sincs? És mosolyog. Közvetlen. Nem bánt meg. Odaadó, és csak úgy ontja magábol a szeretethullámokat.
Ha valaki, hát egy ilyen ember megérdemli, hogy néha ő is boldog lehessen.Testvériség.
Eljutottam odáig, hogy azokból válik példaértékű ember, akinek az élete minden volt, csak példaértékű nem.

Beszéltünk másról, illetve egy oldalról, amiről Lizzy mesélt, látott x hónapja. Este megnéztem itthon. Nem tolmácsolnék semmit, csak hogy undorító.Undorító vagy, bár te nem olvasol. Sok hozzáfűzni valóm nincs, le se fogom írni az egészet, de tényszerű, hogy a jó embereken könnyű átugrani, sok példát láttam. Ezért se nyitom már meg saját önmagam senkinek, mert értelmetlen teljesen tisztának lenni ebben a világban. Legfeljebb pár ember,akiket rég ismerek, de se több se kevesebb. Ha meg látod, lesz@rom, véleményem nem változik. Csak egy embert sajnálok ebben az egészben.


Szóval szerettem az egészet... Szerettem Roadot hallgatni sushi közbe, szerettem hajnalba feltérképezni a kolifolyosókat hátha Ő már alszik, szerettem hajnali 3ig beszélgetni, szerettem, hogy lett félig-meddig pc-m, szerettem, hogy megmutathattam, hol ettem, mikor 4 évvel ezelőtt kerültem fel kórházba pestre, de ma már más emberként, szerettem a Margit-szigetet, a Polaroidokat, a füstjelzőt, a tájat, a villamost, a trolit, mindent. De legfőképp, hogy talán egy ember szívből mosolygott a sok a fájdalma mögött. Talán pillanatokra, de igen.

A vonaton hazafelé megismerkedtem egy kisebb csoporttal. Jött elöször két lány, utána pár fiú, de én csak az egyik lánnyal lettem ugymond elég jóba. Mondjuk 15 éves, inkább raporientált, és Antóniának hívják. Vicces, sosem ismerkedtem vonaton. És sosem viccelődtem ismeretlenekkel. Ehhez képest még a piercingest is megnevetettem. A dolog pikantériája, hogy ők is pont pénteken indultak ugyanazzal a vonattal, ugyanabba az időpontban, ugyanúgy nézték a Terror Házát, ugyanaznap voltak Margit szigeten pár óra elteltével, és ugyanakkor jöttek haza is, abban az időben, azzal a vonattal, de csak most találkoztunk.Viccesek ezek a véletlenek.