Ugyanaz az út. Teljesen egyenes, a fák körülvesznek, jobb oldalamon a csörgedező patakkal. Csend van. Miközben monoton lépteimmel, mindig ezt az utat taposom majdnem minden nap, szembe jön velem egy lány, biciklivel, munkából hazafelé. Beszélgetünk. Sokat nem tudok, sietnem kell.
Ez annyira megszokott volt. Aztán ezek a találkozások elévültek, az a lány elköltözött. A találkozások még jobban megritkultak, és az a lány ugyancsak elköltözött, valahova máshová, valahol másokkal, nagyon messze; egy pocaklakóval. Senki sem látta ezeket a délutáni rövid beszélgetéseket akkor, talán csak a fák emlékezhetnek egy-egy nevetésre, vagy ölelésre. De a fák nem tudnak beszélni. A fák.. csak suttognak...
És ettől az új úttól megváltozott. Nem tudom miért, de ezek az elmúlt évek mind arról szóltak, hogy az emberek akiket megszerettem, először eltűnnek az életemből, utána megváltoznak gyökeresen, és ami belőlük marad az a nagybetűs emlék. Úgy emlék, hogy keresném én a régi nevetéseket, beszélgetéseket bennük, csak éppen nem találom. Én is változtam, persze, aláírom, de nem tartom a változásomat ennyire drasztikusnak.
Valahogy a karma mindig jól pofán röhög, esetenként hozzám b@sz még két téglát. Barátság, szerelem, testvériség, szeretet, más fajta kapcsolat...Tök mindegy. A lényeg az, hogy miután felkelek teljes erőmből, valaki hozzám kerül közel, hiába szorítanám erősen, a drágalátos Karma kihúzza, majd egy pofonnal újra a földre roggyaszt.
Kicsit melankólikus bejegyzés ez, de tükrözi a jelenlegi belső világom. Unom, hogy valaki folyamatosan szórakozik velem, és abban leli örömét, hányszor is esek a földre. De nem vicces.
Most az egyszer örülnék, ha befejeződne már.
Ha meg nem, hát nem csak a fák fognak suttogni, hanem a tenger is.
Ez annyira megszokott volt. Aztán ezek a találkozások elévültek, az a lány elköltözött. A találkozások még jobban megritkultak, és az a lány ugyancsak elköltözött, valahova máshová, valahol másokkal, nagyon messze; egy pocaklakóval. Senki sem látta ezeket a délutáni rövid beszélgetéseket akkor, talán csak a fák emlékezhetnek egy-egy nevetésre, vagy ölelésre. De a fák nem tudnak beszélni. A fák.. csak suttognak...
És ettől az új úttól megváltozott. Nem tudom miért, de ezek az elmúlt évek mind arról szóltak, hogy az emberek akiket megszerettem, először eltűnnek az életemből, utána megváltoznak gyökeresen, és ami belőlük marad az a nagybetűs emlék. Úgy emlék, hogy keresném én a régi nevetéseket, beszélgetéseket bennük, csak éppen nem találom. Én is változtam, persze, aláírom, de nem tartom a változásomat ennyire drasztikusnak.
Valahogy a karma mindig jól pofán röhög, esetenként hozzám b@sz még két téglát. Barátság, szerelem, testvériség, szeretet, más fajta kapcsolat...Tök mindegy. A lényeg az, hogy miután felkelek teljes erőmből, valaki hozzám kerül közel, hiába szorítanám erősen, a drágalátos Karma kihúzza, majd egy pofonnal újra a földre roggyaszt.
Kicsit melankólikus bejegyzés ez, de tükrözi a jelenlegi belső világom. Unom, hogy valaki folyamatosan szórakozik velem, és abban leli örömét, hányszor is esek a földre. De nem vicces.
Most az egyszer örülnék, ha befejeződne már.
Ha meg nem, hát nem csak a fák fognak suttogni, hanem a tenger is.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése