Blog Patch 2.0 ; Pest..újratöltve

Nagyon hamar visszatértem az én kis léleknaplómhoz. Tulajdonképp ráébresztett ez a hét arra, hogy a blogot lehet másképp is  írni, nem feltétlen arról szól, hogy kiírom a fél életem a nagyközönség számára, publikálva. Talán ez lesz az első és utolsó, régi stílusú bejegyzésem, viszont ebben a bejegyzésben sem kíméllek senkit. Nem másnak a lelkivilágát nézem, hanem az én szemszögem, ha nem tetszik, lépjetek ki. Az új blog (még szerkesztés alatt!) is ezt tükrözi.

Egyre jobban úgy érzem, hogy utazásról utazásra teljesedik ki bennem a boldogság, és szerintem ez a hét eljutatott a tetőponthoz az elmúlt évek alatt.

Kincsőékkel kezdődött minden, többen voltunk, jól éreztem magam. Úgy gondoltam, jó volt.
Emese..nála is jobban éreztem magam, mint anno Kincsőéknél, jó volt, elnevettünk, de időközben sok negatív dolog történt, indoktalan veszekedések- főleg az ő részéről. Tudom, én is ilyen voltam anno, de sokszor nem tudok mit kezdeni a helyzettel, és ezek a helyzetek lélekpecsétek- megbélyegzik az embert.
És ez a hét; Eliza,Lizzencs..Istenem, 7 éve ismerem, néha kisebb-nagyobb megszakításokkal, de ez a hét volt a tetőpont mind utazásokkal kapcsolatosan, mint emberileg.Itt voltam a legboldogabb, itt volt az, hogy 1 perc csend sem volt, és itt volt az, hogy úgy éreztem, mintha megérkeztem volna valahová, amiben semmi sem volt idegen. Visszaútnál pedig már a készülödésnél mart valami belső démon, szomorúság az úttól..Lehet máskor is jelen volt, de nem ennyire! Ebben teljes egészében biztos vagyok.Így éltem meg.

Itt sem fogok részletről részletre regényeket írni. Terror háza jó volt, bár a GPS az oktogonnál eléggé szeretett szórakozni velem, ami azt eredményezte, hogy 40 percig futkostam körbe-körbe, mint egy mérgezett egér. Késésbe is voltam, fél kettő körül tértem ki. (Megjegyzem a Terror házában szerintem 1 nap is rettentő kevés, csak vázlatosan néztem ott a dolgokat)

Kerülgettem Pestet össze-vissza, de azért a délután felé, a Blaha környékén, a nagy Sparnál azért megtaláltam. Vettünk Sushihoz valót, a fű szagú olga-algát, chipset, vodkát, nutellát,vodkához narancsot, minden mindent. Nem gasztronómiai írásokat fogok most írni, úgyhogy annyit jegyzetelek, hogy jó lett, imádtam a palacsintát, és imádtam a sushit. (Életemben most ettem elöször ^^)

Tudjátok, elgondolkodtam már az első napon...Sok ember panaszkodott már, hogy ilyen meg olyan szar az élete.. magány, azért lett ilyen, etc, holott elég pitiáner dolgokról beszélünk..De mit mondjon az, aki egyedül él, egyedül kapaszkodott meg, egyedül küzd, mert ebben az életben mindenért küzdött, és neki még olyan szülői háttere sincs? És mosolyog. Közvetlen. Nem bánt meg. Odaadó, és csak úgy ontja magábol a szeretethullámokat.
Ha valaki, hát egy ilyen ember megérdemli, hogy néha ő is boldog lehessen.Testvériség.
Eljutottam odáig, hogy azokból válik példaértékű ember, akinek az élete minden volt, csak példaértékű nem.

Beszéltünk másról, illetve egy oldalról, amiről Lizzy mesélt, látott x hónapja. Este megnéztem itthon. Nem tolmácsolnék semmit, csak hogy undorító.Undorító vagy, bár te nem olvasol. Sok hozzáfűzni valóm nincs, le se fogom írni az egészet, de tényszerű, hogy a jó embereken könnyű átugrani, sok példát láttam. Ezért se nyitom már meg saját önmagam senkinek, mert értelmetlen teljesen tisztának lenni ebben a világban. Legfeljebb pár ember,akiket rég ismerek, de se több se kevesebb. Ha meg látod, lesz@rom, véleményem nem változik. Csak egy embert sajnálok ebben az egészben.


Szóval szerettem az egészet... Szerettem Roadot hallgatni sushi közbe, szerettem hajnalba feltérképezni a kolifolyosókat hátha Ő már alszik, szerettem hajnali 3ig beszélgetni, szerettem, hogy lett félig-meddig pc-m, szerettem, hogy megmutathattam, hol ettem, mikor 4 évvel ezelőtt kerültem fel kórházba pestre, de ma már más emberként, szerettem a Margit-szigetet, a Polaroidokat, a füstjelzőt, a tájat, a villamost, a trolit, mindent. De legfőképp, hogy talán egy ember szívből mosolygott a sok a fájdalma mögött. Talán pillanatokra, de igen.

A vonaton hazafelé megismerkedtem egy kisebb csoporttal. Jött elöször két lány, utána pár fiú, de én csak az egyik lánnyal lettem ugymond elég jóba. Mondjuk 15 éves, inkább raporientált, és Antóniának hívják. Vicces, sosem ismerkedtem vonaton. És sosem viccelődtem ismeretlenekkel. Ehhez képest még a piercingest is megnevetettem. A dolog pikantériája, hogy ők is pont pénteken indultak ugyanazzal a vonattal, ugyanabba az időpontban, ugyanúgy nézték a Terror Házát, ugyanaznap voltak Margit szigeten pár óra elteltével, és ugyanakkor jöttek haza is, abban az időben, azzal a vonattal, de csak most találkoztunk.Viccesek ezek a véletlenek.